az oldal tetejére
az előző oldalra

Hagyományőrzés

 

A Zempléni Lovas Egyesülettel együttműködve fenntartjuk Sárospatak kurucz-kori emlékeiből fakadó értékeinket. Kurucz nemesi viseletekbe öltözve idézzük Dicsőséges II.Rákóczi Ferenc Fejedelmünk korát különböző városi és térségi rendezvényeken.

2006. október 29.-én Rákóczi Ferenc Fejedelmünk újratemetésének 100. évfordulóján Kassán a Betyár Lovastanya 4 lova vezethette föl a több száz fős menetet. Nagy megtiszteltetés és őszintén megható volt ez számunkra. A kassai megemlékezésen való résztvételünk óta is több rangos eseményen díszelegtünk nemes célok érdekében. Túráink alkalmával terjesztettük a magyar ló és lovas-ember el nem múló értékét. Miért tesszük mindezt? Saját szavaim helyett álljon itt néhány sorban egy korabeli esemény leírása a számtalan közül, amely elolvasása után ha valakiben nem buzdul fel a hazafi szellem, nem nyílik lelkendez?ő áhitat a szivében, nem szeretne méltatlan utódként legalább kissé hasonlatos lenni nem túl távoli őseihez, abból menthetetlenül elveszett valami nagyon fontos.


Vismeg István


KIS VISSZAEMLÉKEZÉS A RÉGI IDŐKRE:

1708 február 15.-én éjjel Bottyán János kuruc vezénylő-tábornokparancsára, Nyitra várából, lovas felderítő járőrök (portyázók) indult a Vág folyótól nyugatra eső császári katonaság által megszállt területre. Ezek egyikét képezte a Bornemissza János strázsamester (őrmester) vezette 20 fő körüli csapat. Leshelynek egy olyan pontot választott, amelyet gyerek korától jól ismerhetett. Bornemissza ugyanis a 3-4 kilométerre lévő Réthe nevű faluból származott. A leshely körülbelül félúton volt Pozsony és Nagyszombat között. A járőr csak sötétedéstől pirkadatig mozoghatott. Napvilágnál ugyanis a téli tájban mozgó lovascsapatot könnyen felfedezhették volna. Stahremberg tábornok Pozsonyból indult, nem túl jelent?ős, 20-25 fő lovas kísérettel,a későbbi rajtaütés helyéig 29 kilométer az út. Ezek szerint tehát a hintó valamikor 16.-án délelőtt 11:30 és 12:00 között érhetett a Szenc és Pozsonysárfő közötti országút mellett rejtőzködő kuruc portya rejtekhelye elé. A kurucok ekkor már öt-hat órája lesben álltak. Csak emlékeztetőül: február 16.-át írtak. Nem tudjuk milyen tél volt akkor, de a korabeli jelentésekben csikorgó télről szólnak. Akármilyen is volt, a portyázók ekkor már túl voltak egy 71 kilométeres éjszakai meneten, melyet kb. nyolc óra alatt teljesítettek.  

A korabeli források innentől viszonylag részletesen szólnak a történtekről. Maga a katonai akció, 15-20 percnél nem tartott tovább. Ha az összecsapás utáni fosztogatást, vallatást is hozzávesszük, legfeljebb 30 perc telt el a visszaindulásig. A hintó elé fogott lovak istrángját mindjárt az első pillanatokban karddal elvágták, így a hintóban utazóknak menekülésre esélyük se volt. Ha hinni lehet a forrásoknak, a kísérő lovasságból sem tudott senki elmenekülni. Aki megpróbálta, azt villámgyors lovaikon pillanatok alatt utolérték és levágták. Becsületükre legyen mondva, aki viszont megadta magát, annak megkegyelmeztek. A hintó elfogott utasa nem volt hajlandó megnevezni magát, azonban a kíséretében lévő titkára, és komornyikja a fenyegetések és vallatások hatására elárulta uruk nevét. Ekkor tudatosult csak a kurucokban, hogy milyen értékes foglyot ejtettek. Ott helyben döntöttek, hogy az életük árán is elviszik a foglyot „Bottyán apánknak”. A hintó átvizsgálása közben megtalálták a Nagyszombatban állomásozó csapatoknak szánt zsoldpénzt is. Ezt szétosztották a zaboszsákokba, az elfogott császári katonákat, valamint a császári tábornok titkárát és komornyikját pedig lóra kötözték. Stahremberg tábornok alá azonban az egyik saját lovukat adták, mert attól tartottak, hogy ha üldözni kezdik őket, a németek lovai nem bírják majd az iramot a saját lovaikkal.

Gondoljuk csak végig mit tettek?

1.  Az ezüst pénzérmékkel még tovább növelték a lovaikon lévő terhet, miközben üldöztetésre készültek.
2. Eszük ágában sem volt lemészárolni a tábornokhoz képest értéktelen és csak gondot, terhet jelentő fogoly katonákat. El, nem engedhették őket, mert fellármázták volna a környékbeli falvakban lévő császári helyőrséget, és túl korán el kezdik üldözni őket. Ha mindez a „felvilágosult” XX. –XXI. század valamelyik háborújában történik, gondolkodás nélkül lemészárolták volna a felesleges foglyokat. Bornemissza János és társai, azonban vállalták a többlet kockázatot, és hét, lóra kötözött fogollyal vágtában megindultak hazafelé. A fennmaradtfeljegyzések nem szólnak arról, hogy volt-e saját veszteségük. Delet harangozhattak Szencen és a környékbeli falvakban, amikor a járőr megindult visszafelé. A feljegyzések szerint, Pozsonysárfőre mentek, majd átmentek a németekkel teli, 12 km-re lévő Pusztafödémesen. Innen, Diószeget elkerülve, Vízkeletnél akartak átkelni a Dudvág folyón. A faluba érve, az utcán találkoztak egy boroskorsót vivő lánnyal, akitől megtudták, hogy egy labanc hadnagy 50 gyalogos katonával van beszállásolva a faluba, és éppen a hadnagynak viszi a bort. A kurucok ekkor el akarták fogni a hadnagyot is, de az odasereglő helybéliek könyörgésére letettek erről. A falubeliek attól féltek ugyanis, hogy a német bosszúból felgyújtatja majd a falujukat. Ekkor „Bornemissza, aki nem volt bor nem issza”, csak a labanc hadnagy borát itta meg. Hogy is volt ez? A több mint kétszeres létszámfölényben lévő, ellenség által megszállt faluban, a falu főterén, hét fogollyal, köztük egy tábornokkal, fényes nappal leállnak borozni, és csak a helybéliek könyörgésére nem kötnek bele az ellenségbe. Háát, volt vér abban a bizonyos testrészükben. Festő ecsetjére való jelenet. (Mármint a borozás.) Vízkeletnél, a Dudvág hídját azonban császári katonaság őrizte. Nem sokat töprengtek, karddal vágtak utat maguknak, legázolták a hídőrséget. Nos, ha eddik sikerült is észrevétlenek maradniuk, mostantól biztosak lehettek benne, hogy a szétugrasztott hídőrség fellármázza a katonaságot. Ezért, ahogy Thaly fogalmaz, ”sólyomást vágtattak tovább” a Vág felé. Épp ideje volt megereszteni a kantárszárakat, mert rövidesen több lovasosztálynyi német és rác (szerb) lovasság vette űzőbe őket. Valahogy mégis csak a császáriak tudomására jutott, hogy kit fogtak el a kurucok. Mintegy 30 kilométeres vágta után, Vágfarkasd és Negyed nevű települések között keltek át a Vágon. Átkeltek, de hogyan? Kerítettek valamiféle bárkát. Az emberek és a felszerelés egy része a bárkában, a lovak pedig  mellette, úszva! A második fordulónál félúton jártak a folyó közepén, amikor az üldöző lovasság utolérte őket és tüzelni akart rájuk a partról. Ekkor fegyverrel kényszerítették az elfogott tábornokot, hogy utasítsa a parton tüzeléshez készülődő császáriakat, hogy ne lőjenek. Akkor most számoljunk megint: a rajtaütés helyétől közel 58 kilométert tettek meg jobbára vágtában, de az utolsó 30 kilométert biztosan vágtában, hiszen üldözték őket. 400 m/perces iramban, 75 perc alatt érték el a Vágot. Majd behajtották a lefőtt lovakat a legfeljebb 2-3 Co-os folyóba. Azt, hogy ténylegesen milyen szélességet úsztattak a lovakkal, ma már nem lehet kideríteni. Szeretném látni azt a lovat ma, amelyik ezt túléli és azt a lótartót, aki meg meri kockáztatni ezt. A leírás szerint igyekeztek minél gyorsabban távolodni a parttól. Ezért vágtában folytatták. Bornemissza azonban attól tartott, hogy az üldözők is kerítenek valami vízi alkalmatosságot, és átkelnek azok is. Ezért később, hogy nyomukat veszítsék, a környékbeli nádasokba vették az irányt. Helyenként derékig érő vízben gázoltak, úsztattak. Becslésem szerint az így megtett út, nem lehetett több 3-4 kilométernél. Mikor már biztonságban érezték magukat, kénytelenek voltak egy rövid pihenőt tartani, mert a kimerültségtől már sem ők, sem a lovaik nem bírták tovább. Fél hat lehetett, amikor megálltak. Ekkor tüzet is gyújtottak, hogy egy kicsit megmelegedjenek. A krónikás szerint a fogoly: „Nyavalyás Stahrenberg, a ki az ily kemény strapációt, az ily kurucos lovaglást (több mint 10 mérföld egyvégtében) és magyar nyeregben való ülést nem szokta meg: nagyon rosszul, megtörtnek érzé magát.” Ezért? is szeretett volna leszállni a lóról és megmelegedni. Az őt foglyul ejtő kuruc közvitéz azonban –akit Stahrenberg a fején pisztollyal megsebesített a fogságba esésekor, és aki ezért nagyon haragudott a fogolyra - nem engedte leszállni. Mikor a fogoly tábornok megpróbálkozott a lóról szálással, a kuruc közlegény kardlappal verte el. Ezt a megaláztatást is el kellett tűrnie az egykorú források szerint igen nagyképű tábornoknak. A Vágon történő átkelés helyétől Nyitra még 40 km-re van, ugyanakkor a szintén kuruc kézen lévő Érsekújvár csak 14 km-re. Csak találgatni lehet, hogy Bornemisszáék miért nem Érsekújvárra mentek. Este hét óra tájban, korom sötétben indultak tovább. Most már nem sok értelme lett volna, de erejük se nagyon lehetett a vágtához, este tíz-tizenegy óra körül Nyitrán voltak. Összeszámolva ez cca. 166 km 24 óra alatt. Stahrenberg gróf megpróbáltatásai, a nyítrai megérkezéssel véget értek. Bottyán János rangjához méltó módon fogadta. Asztalánál ebédeltette, kényelmes elhelyezést biztosított néki. Később mikor átszálították Bajmócra, Bercsényi Miklós hasonló elbánásban részesítette. Bercsényiné pedig farsangi bálon látta vendégül. Rákóczi úgyszintén vigyázott rá, hogy jól érezze magát a kuruc fogságban. A portyán résztvevő legénységet másnap Bottyán saját asztalánál látta vendégül. Az asztalfőn Bottyán és a foglyul ejtett Stahremberg gróf ült, majd a kuruc főtisztek és a portyán résztvevő közvitézek következtek. Később, Bornemisszát, Bottyán ajánlólevéllel, a fogolykíséret részeként szintén Rákóczihoz küldte, akit Rákóczi a külföldi követek előtt tüntetett ki. A szabadságharc bukása után Bornemissza visszatért Réthére, és ott telepedett le. Beniczky Gáspár – Rákóczi személyi titkára – naplója szerint, Bornemissza egy alkalommal Bécsben meglátogatta Stahremberg grófot is, aki a nyitrai lakoma viszonzásaként ebédre hívta meg őt. A gróf neje pedig „száz arannyal megajándékozva bocsátá hazájába férje egykori elfogóját”. Ennyit a kor szelleméről és a lovagiasságról. Nagy Tibor. Egy kuruc portya emlékére 1708.02.15-16.

[online][2014.01.03]<URL: www.lovasok.hu/?i=41184