Egyed T. Zsuzsi

A sohasem lett hátas

 

Egyszer volt, hol nem volt…

nem is olyan régen volt.

Volt egy tanya, tanyagazda.

Istállója, meg a pajta.

Lova is volt, szekere,

hozzá minden ketyere.

Ezt a lovát de szerette!

Csikókorától nevelte.

Szófogadó, jámbor jószág,

minden gazda ilyenre vágy.

Nem fogta be a szekérhez,

hátas lónak szánta… szépnek.

Kérte menye, unokája,

hagy üljenek a hátára.

Megígérte hát a gazda,

csak nőjön meg elég nagyra.

Telt az idő,

múlt az idő…

Szaporán szálltak az évek,

a csikóból immár ló lett.

Történt aztán,

el sem hiszed,

kerti vendégségből mi lett.

Tüzet raktak,

jó nagy tüzet,

kecskesütéshez készültek.

Boldog volt a büszke gazda,

családját így bíztatgatta:

míg megsül a remek étek,

ló hátára ülhetnétek.

Többen meg is ülték volna,

ha a jámbor jószág hagyja.

Nem tudni, a ló mit érzett,

szagát vette tán a szélnek?

Honnan, miként érkezett…

erős szél kerekedett.

Szörnyű szél a kósza fajta,

erejét is fitogtatta..

Néhány kunyhó porig égett,

pecsenye se lett evégett.

Ló hátára senki sem ült,

ennek biz’ a  ló  csak örült.

Húzhatja a szekeret,

hisz’ ő erre született.

Porcikája se kívánta,

csizmasarkát a véknyába.

Éldegéltek szép szerényen,

szekér előtt és szekéren,

ló és gazda mindig tudta

kinek, minek mi a dolga.

Ha nem hiszed, járj utána,

rátalálsz még a tanyára.

Sárospatak, 2021.08.11