Egyed T. Zsuzsi
A sohasem lett hátas
Egyszer volt, hol nem volt…
nem is olyan régen volt.
Volt egy tanya, tanyagazda.
Istállója, meg a pajta.
Lova is volt, szekere,
hozzá minden ketyere.
Ezt a lovát de szerette!
Csikókorától nevelte.
Szófogadó, jámbor jószág,
minden gazda ilyenre vágy.
Nem fogta be a szekérhez,
hátas lónak szánta,… szépnek.
Kérte menye, unokája,
hagy üljenek a hátára.
Megígérte hát a gazda,
csak nőjön meg elég nagyra.
Telt az idő,
múlt az idő…
Szaporán szálltak az évek,
a csikóból immár ló lett.
Történt aztán,
el sem hiszed,
kerti vendégségből mi lett.
Tüzet raktak,
jó nagy tüzet,
kecskesütéshez készültek.
Boldog volt a büszke gazda,
családját így bíztatgatta:
míg megsül a remek étek,
ló hátára ülhetnétek.
Többen meg is ülték volna,
ha a jámbor jószág hagyja.
Nem tudni, a ló mit érzett,
szagát vette-e tán a szélnek?
Honnan, miként érkezett…
erős szél kerekedett.
Szörnyű szél a kósza fajta,
erejét is fitogtatta..
Néhány kunyhó porig égett,
pecsenye se lett evégett.
Ló hátára senki sem ült,
ennek biz’ a ló csak örült.
Húzhatja a szekeret,
hisz’ ő erre született.
Porcikája se kívánta,
csizmasarkát a véknyába.
Éldegéltek szép szerényen,
szekér előtt és szekéren,
ló és gazda mindig tudta
kinek, minek mi a dolga.
Ha nem hiszed, járj utána,
rátalálsz még a tanyára.